Merre tartasz, Ferencváros?

Karakán ferencvárosi döntésről tudósított a napokban a sajtó. Az önkormányzat lemondott 2,9 milliárd forintos, vissza nem térítendő uniós támogatásról, mivel a rehabilitációs programhoz szükséges saját forrást nem látja biztosíthatónak, és ha a rendelkezésre álló rövid megvalósítási időben az összes vállalt munkát nem tudná befejezni, akkor a teljes támogatástól elesne. Márpedig 6,6 milliárd kifizetése az eddig stabilan gazdálkodó önkormányzatot csődbe viszi, aminek a kockázatát még vonzó célok esetén sem szabad vállalni.

Felelős(nek tűnő) döntés, ámde sajnos, ahogy mondani szokták, „véres a torka”. Először is, a kiadások jelentősen túlbecsültek. 1,8 milliárdot szánna például a kalkuláció az ott lakó 241 család elköltöztetésére. Reális összeg lenne, ha mindenkinek készpénzes megváltást adna az önkormányzat. De a pályázat szociális rehabilitációról szól, ami szerint mindenkinek vissza kell költöznie! A tárgyalások során az uniós hatóság visszaköltözésként elfogadta azt is, ha ez részben az akkor rendelkezésre állt 100 üres lakásba történne. A többi családnál csupán átmeneti elhelyezésről kellene gondoskodni, aminek költsége legfeljebb a tizede a számítottnak. Másodszor, a rövid határidőt is lehet –szerződésmódosítással- nyújtani, ha erre elfogadható indok (például elhúzódik a közbeszerzési eljárás) van. Harmadszor pedig, ha egy felújítás (például néhány lakó elhelyezésének elhúzódása miatt) mégsem fejeződne be időben, csak az elmaradó részre eső támogatástól esne el az önkormányzat, nem a teljes cechet kellene önállóan állnia!

Ha ennyire gyenge lábakon áll az elutasítás, akkor mi lehet a tényleges indok, hiszen a rehabilitáció támogatása az utóbbi 20 évben mindenki által elfogadott cél volt? A választási kampány ötlet-kavalkádjában még kifejezetten az szerepelt, hogy „kormányzati támogatással újra magasabb fokozatba kapcsoljuk a városrehabilitációt”. A Képviselő-testület alakuló ülésén is még arról volt szó, hogy a „városrehabilitáció folytatása mindenek előtt kötelességünk”. Az önkormányzat költségvetési koncepciójában viszont már csak a minden számszerűség nélküli folytatás jelent meg. És 3 hónappal az alakuló ülés után, a beterjesztett 2011. évi költségvetés szöveges indoklásából még az említés is eltűnt!

Vajon mi idézte elő ilyen gyorsan ezt a radikális koncepcióváltást? Minden bizonnyal szerepet játszott benne a realitásokkal való gyors szembesülés. Az önkormányzatok költségvetése már 20 év óta, lényegében évről-évre csökken, ezzel együtt kell élni. Ilyen körülmények között nemcsak a kampányidőszak ötlet-kavalkádja nem valósítható meg, hanem csak egy határozott prioritási rendhez való ragaszkodás vezethet eredményre. Hogy működött ilyen szempontból az elmúlt egy évben a ferencvárosi önkormányzat? Ha a rehabilitáció prioritás lett volna, akkor 350 millióval több bevétel folyhatott volna be ebben az időszakban (nem marad el az építményadó mértékének törvény által lehetővé tett, éves inflációval történő emelése, a parkoltatás lebonyolítására nem 4 napos pályázat útján keresnek közreműködőt, a felduzzasztott SEM IX Rt elhelyezése nem egy eladható, 100 millió értékű ingatlanban történik meg stb.), a SEM IX Rt felduzzasztása sem vesz igénybe 160 milliót, a Hivatal dologi, felhalmozási kiadásainak növelése sem közelíti meg a 300 milliót és kisebb,sürgetőnek egyáltalán nem mondható tételekből sem jön össze további 80 millió. Ez összességében közel 900 millió, és ha még azt is figyelembe vesszük, hogy ebből 600 millió minden bizonnyal a következő évek költségvetésébe is beépül, akkor már gyakorlatilag megvan a teljes önerő!

A rehabilitációs folyamat eddigi gyors lebonyolítása a szükséges pénz biztosításán és a megfelelő mennyiségű és minőségű lakás rendelkezésre állásán alapult. A helyzet ezen a téren sem jobb, 60 használható lakás lett más célra felhasználva. Természetesen indokolható például a minőségi lakáscsere újra bevezetése, de ez – tekintettel az 1000 lakásigénylőre- úgy szívja fel a rendelkezésre álló összes lakást, hogy ugyan 100 bérlő gondja megoldódik, de a bérlők addigi, nagyobbrészt rossz minőségű lakásainak a problémája megmarad. A házmesterrendszer visszaállításának előnyei, különösen az eladás előtt álló, közelmúltban felújított épületekben, még haloványabbak. És a rossz lakásukból lépten-nyomon az önkormányzathoz fordulók között is nehezebb szigorúan szelektálni, mint a méltányossági keretet növelni-, de az utóbbi eljárás csak tűzoltás. Lakást hosszabb időre üresen hagyni nem lehet, így a lakáshelyzetben ez se rövid, se hosszabb távon nem hoz eredményt.

Az uniós hatóság pozitív döntésére már az év eleje óta számítani lehetett, hogyan készült erre az önkormányzat? Már láttuk: beállított ugyan 1,6 milliárdot a költségvetésébe, amit az évközi módosításokkal –a lehetőségekkel nem élve- nem növelt (tavaly az év eleji 2,1 milliárd 2,6 milliárdra nőtt); az előző évek dinamikus tevékenysége nyomán keletkezett lakásokból elpazarolt 60-at. És az már csak hab a tortán, hogy hagyta, hogy az érvényes építési engedélyek –mostanra vagy a közbeszerzési eljárás időtartamára- lejárjanak. Az építési engedélyek megszerzésének vagy meghosszabbításának az időigénye sajnos tényleg nem megjósolható, ami már a megvalósítás komoly akadályát jelentheti!

Lehet-e folytatni a rehabilitációt, esetleg másképpen? Persze, lehet, de lényegesen lassabban, összességében nem olcsóbban, az eddigi pozitív jellegzetességeket csak részben megtartva. A hosszú ideje folytatott gyakorlat eddig megtartotta a hagyományos városképet, minden építészeti értéket, a lakók túlnyomó többségét és nem rótt elviselhetetlen terheket az önkormányzati költségvetésre. A csúcs időszakban évi 6-7 épület teljes felújítása és 2-3 bontása fejeződött be. Az épületek felújítása -a támogatásoknak is köszönhetően- mind rövid, mind hosszútávon az önkormányzat számára nullszaldós volt, míg a közvetlen környezet felértékelődése közben, a megfelelő konjunktúra idején értékesített foghíjtelkekből származó bevétel jelentősen mérsékelte az ingatlan kiürítés költségeit. A jelen helyzetben az uniós támogatás végérvényesen elszállt, a főváros támogatási lehetősége folyamatosan csökken (a támogatás forrása ugyanis a kerületek lakáseladási bevételeiből származik). Ha pedig az önkormányzat az épületfelújítások túlnyomó részét vállalkozókra bízza, akkor a lakók túlnyomó része –készpénzes lakásmegváltással vagy (kerületen kívül) vásárolt lakásokba való elhelyezéssel- kerületen kívülre kerül. További kellemetlen következmény, hogy az önkormányzat ebben az esetben vagy többé-kevésbé lemond az értékőrzésről, vagy olyan mértékben csökkennek az ingatlanok értékesítéséből származó bevételei, hogy az már meg sem közelíti a kiürítés költségeit. (Arról nem is beszélve, hogy egy teljesen leromlott környezetben a kockázatot – még jó konjunktúra idején is- valószínűleg csak egy nagyvállalkozó merné vállalni, ami nagy valószínűséggel minimális önkormányzati bevételhez és a terület teljes átépítéshez vezet!).

Volt 20 évvel ezelőtt egy álom: a kerületek között akkor az alsó harmadban tanyázó Ferencvárost az első harmadba felhozni. Persze, Ferencváros soha nem lehet Belváros vagy Rózsadomb, de a nyomortelepeitől megszabadulva, kertvárosias jelleget kiépítve, Budapest egésze számára is fontos kulturális centrummá kiépülve már Angyalföld vagy Zugló méltó versenytársa lehetett volna. Úgy tűnt,10-15 éven belül ez megvalósul, de ez ma már a múlté.